Ξημερώνει κι όλα λούζονται στο φως
ο διπλός καφές αχνίζει στο φλιτζάνι
σ’ αγκαλιάζω κι ο πόθος μου ο κρυφός
γράφει «σ’ αγαπώ» σε χνωτισμένο τζάμι
Μια ζωή μετρώ τα κύματα σαν βράχος
ήρθες τώρα που συνήθισα μονάχος
στα ματόκλαδα σου πράσινες σκιές
τώρα πια δε σου ζητώ παρά στιγμές
Πάει καιρός που έπαψα να νοσταλγώ
του καφέ κοιτώ το μαύρα κατακάθια
δεν μου έλειψες γιατί ήσουν πάντα εδώ
μια ξυπόλητη θεά μέσα στ’ αγκάθια
Μια ζωή μετρώ κύματα σαν βράχος
στην αγάπη πάει καθένας μας μονάχος
δεν πιστεύω ούτε λέξη απ‘ όσα λες
μα ο δάκρυ σου θα πίνω όταν κλαις
|
Ksimeróni ki óla luzonte sto fos
o diplós kafés achnízi sto flitzáni
s’ agkaliázo ki o póthos mu o krifós
gráfi «s’ agapó» se chnotisméno tzámi
Mia zoí metró ta kímata san vráchos
írthes tóra pu siníthisa monáchos
sta matóklada su prásines skiés
tóra pia de su zitó pará stigmés
Pái kerós pu épapsa na nostalgó
tu kafé kitó to mavra katakáthia
den mu élipses giatí ísun pánta edó
mia ksipóliti theá mésa st’ agkáthia
Mia zoí metró kímata san vráchos
stin agápi pái kathénas mas monáchos
den pistevo ute léksi ap‘ ósa les
ma o dákri su tha píno ótan kles
|