Μες στον δικό μας τον καφενέ
καυγάδες, γέλια, κρασί και ζάλη,
εδώ πεθαίνουν έρωτες μεγάλοι
κι εμείς τους κάνομε τραγούδι κι αμανέ,
αχ ουρανέ
πες μου το ναι
κι έμπα κι απόψε στο δικό μας καφενέ.
Μες στο δικό μας τον καφενέ
κουμάντο πάντα κάνανε άλλοι
κι όσοι δε σκύψανε ποτέ κεφάλι
ακριβοπλήρωσαν μια στάλα λευτεριά,
χίλια φλουριά,
μια δοξαριά
παίξε λυράρη, μήπως βρω παρηγοριά.
Αχ, ο δικός μας ο καφενές
είναι μια μάνα που τη μαλώνω,
μα τηνε νιώθω, όσο μεγαλώνω,
κι ας μ’ αποδιώχνει σαν τον ξένο να γυρνώ
κι όταν πονώ
το δειλινό,
νιώθω πιο μόνος κι απ’ τ’ αγρίμι στο βουνό.
Μες στο δικό μας τον καφενέ
από τη σκόνη, σαν θα χορέψεις,
που ‘ναι γεμάτη όνειρα και σκέψεις,
θα βάλω λίγη στην αρχαία μας πληγή,
πατώ τη γη,
αίμα να βγει
που θα με πάρει μια θλιμμένη χαραυγή.
|
Mes ston dikó mas ton kafené
kavgádes, gélia, krasí ke záli,
edó pethenun érotes megáli
ki emis tus kánome tragudi ki amané,
ach urané
pes mu to ne
ki éba ki apópse sto dikó mas kafené.
Mes sto dikó mas ton kafené
kumánto pánta kánane álli
ki ósi de skípsane poté kefáli
akrivoplírosan mia stála lefteriá,
chília fluriá,
mia doksariá
pekse lirári, mípos vro parigoriá.
Ach, o dikós mas o kafenés
ine mia mána pu ti malóno,
ma tine niótho, óso megalóno,
ki as m’ apodióchni san ton kséno na girnó
ki ótan ponó
to dilinó,
niótho pio mónos ki ap’ t’ agrími sto vunó.
Mes sto dikó mas ton kafené
apó ti skóni, san tha chorépsis,
pu ‘ne gemáti ónira ke sképsis,
tha válo lígi stin archea mas pligí,
pató ti gi,
ema na vgi
pu tha me pári mia thlimméni charavgí.
|