Άρχισε ξανά να σκοτεινιάζει
πέρασε η ώρα κι είναι αργά
μου `λεγες θυμάμαι δεν πειράζει
να μας βρίσκει η νύχτα αγκαλιά.
Μα πες μου, πώς πέρασε η αγάπη
κι αν δεν είναι αγάπη, τότε τι ;
τι μας προκαλεί την αυταπάτη
πως θα είμαστε πάντοτε μαζί.
Έκλεισα τα μάτια να μη δω που φεύγεις
να μη σου φωνάξω μείνε εδώ
τώρα πια που σαν εχθρό σου μ’ αποφεύγεις
πώς μπορώ για αγάπη να μιλώ.
Οι πιο μεγάλοι χωρισμοί
γίνονται πάντα μες στη νύχτα
για να μη βλέπει η ψυχή
πόσο βαθιά είν’ η πληγή.
Για να μη βλέπει ο ουρανός
τα σύννεφα που μαζευτήκαν
μες στων ανθρώπων τις ματιές
και ρίχνουν θάλασσες βροχές.
Έφυγες την ώρα που γελούσα
πάνω που `χα πει πως σ’ αγαπώ
κι ό,τι μου `λεγες εγώ φορούσα
σαν το σταυρουδάκι στο λαιμό.
Έκλεισα τα μάτια να μη δω που φεύγεις
να μη σου φωνάξω μείνε εδώ
τώρα πια που σαν εχθρό σου μ’ αποφεύγεις
πώς μπορώ για αγάπη να μιλώ.
|
Άrchise ksaná na skotiniázi
pérase i óra ki ine argá
mu `leges thimáme den pirázi
na mas vríski i níchta agkaliá.
Ma pes mu, pós pérase i agápi
ki an den ine agápi, tóte ti ;
ti mas prokali tin aftapáti
pos tha imaste pántote mazí.
Έklisa ta mátia na mi do pu fevgis
na mi su fonákso mine edó
tóra pia pu san echthró su m’ apofevgis
pós boró gia agápi na miló.
I pio megáli chorismi
ginonte pánta mes sti níchta
gia na mi vlépi i psichí
póso vathiá in’ i pligí.
Gia na mi vlépi o uranós
ta sínnefa pu mazeftíkan
mes ston anthrópon tis matiés
ke ríchnun thálasses vrochés.
Έfiges tin óra pu gelusa
páno pu `cha pi pos s’ agapó
ki ó,ti mu `leges egó forusa
san to stavrudáki sto lemó.
Έklisa ta mátia na mi do pu fevgis
na mi su fonákso mine edó
tóra pia pu san echthró su m’ apofevgis
pós boró gia agápi na miló.
|