Μες στον καθρέφτη τ’ ουρανού
ξεθώριασε τ’ ασήμι
μα στα κατάβαθα του νου
δεν ξεθωριάζει η μνήμη.
Θυμάρι κι αρμπαρόριζα
σου φέρνω απ’ την Ελλάδα
τη μοίρα σου δεν όριζα
στη μακρινή Γρανάδα.
Σήκω να παλέψεις τον καιρό
χτύπα τις καμπάνες
μαύρος ταύρος μπήκε στο χορό
κι ούρλιαξαν οι μάνες.
Άνθρωποι με βλέμμα σκοτεινό
και φονιάδων χέρια
κοίταξαν ψηλά τον ουρανό
κι έφτυσαν τ’ αστέρια.
Θα περιμένω καθ’ αυγή
σε βράχους κι ακρογιάλια
ν’ ανοίξεις πάνω από τη γη
του ήλιου τη βεντάλια.
Ο χάροντας ο τρυγητής
τα νιάτα σου κι αν πήρε
στην ερημιά που περπατείς
καινούργια νιάτα σπείρε.
|
Mes ston kathréfti t’ uranu
ksethóriase t’ asími
ma sta katávatha tu nu
den ksethoriázi i mními.
Thimári ki arbaróriza
su férno ap’ tin Elláda
ti mira su den óriza
sti makriní Granáda.
Síko na palépsis ton keró
chtípa tis kabánes
mavros tavros bíke sto choró
ki urliaksan i mánes.
Άnthropi me vlémma skotinó
ke foniádon chéria
kitaksan psilá ton uranó
ki éftisan t’ astéria.
Tha periméno kath’ avgí
se vráchus ki akrogiália
n’ aniksis páno apó ti gi
tu íliu ti ventália.
O chárontas o trigitís
ta niáta su ki an píre
stin erimiá pu perpatis
kenurgia niáta spire.
|